A foglalkozás története

20120724054

Az ács szakma a 14. században céhesedett Magyarországon. A tetőszerkezethez, hídlásokhoz, vagy az egészen fából készítendő házhoz a 17. századtól vázrajzot, – a 18. század közepétől pedig tervrajzot készítettek. Így készítették az ácsok később a híd- és malomszerkezeteket, illetve az egyéb vízi műveket: a gátat és a zsilipet. A 19. század második felétől szigorúan képesítéshez kötött iparággá vált. Az ács szakmában már régebben elkülönült a hajóács és a malomács, – újabb keletűen pedig az ácsmesterségből a specializálódás révén a tetőfedő, állványozó stb. foglalkozási ágazatok váltak ki.

A leghíresebb ács a Bibliából ismert Szent József, – aki Krisztus nevelőapja volt.

Az ácsok által használt anyagok

Régebben fűrészeléssel és bárdolással, ácskapoccsal lefogatva alakították ki keményfa-rönkből a beépítendő anyagokat, majd faszegekkel rögzítették. (Kivételt képeztek a vörösfenyőből készített víz nalatti támasztócölöpök.) Újabban fémszeget használnak. Mellőzik a bonyolultabb csapolásokat. A fatelepeken kapható gépekkel készre alakított gyalult gerenda, palló, léc főként puhafából készül. Az ,,igényesebb” épületekhez viszont ma nem hazai faanyagot használnak, hanem érintetlen és betegségektől mentes erdőkből, pl. Erdélyből származó keményfát hozatnak be, valamint a fatörzseket is mint régen kellő ideig (évekig) szárítják.

Szerszámok

Mérőfa, csapózsinór, ácsderékszög (szögelő), függő, szintező, jelölő (irdaló), fűrészfélék, bak, tőke, fejsze, bárd, szekerce, ék, véső, sulyok, ácskalapács, kézi fúróeszközök, csiga és kötél. Újabban a fűrészelés, a fúrás és az építési elemek helyükre illesztése gépesített. A műhelyekben pedig sok helyen megtalálható a gépi hajtású faeszterga is.